Gigler Vendéglő — Restaurant in Budapest

A neten tájékozódva s egy barátunk ajánlása alapján úgy döntöttünk, hogy kipróbáljuk e kellemesnek, családiasnak tűnő kisvendéglőt. Óbuda csendes, szép kis utcájában árnyas fák alatt találtuk meg a tágra nyitott bejárót. Semmi túlborzolt extra, „békebeli” időket idéző egyszerűség és meghittség volt az első benyomás. Kerthelyiség, szépen elválasztott kis boxokkal, időtálló szép ácsolattal a fejünk felett. Szóval tetszett. Az asztaloknál helyet foglalók is a konszolidált polgárok közül kerültek ki, a nevetés nem csapott át eszeveszett nyerítésbe, a rendes gyerekzsivaj nem csapott át őrjöngő hisztériás üvöltésbe. Úgy véltük, ha a kínálat is ilyen kellemesen egyszerű, ízléses és finom lesz, többször is ellátogatunk majd. Helyet foglaltunk. Pár perc után szól a nejem, hogy meglehetős vizeletszag van, némi szellőlibbenés után nekem is megcsapta az orrom; elsőre macskára gondoltam, pár perc múltán már inkább tűnt egy jól besörözött vendég kerítésen túli megkönnyebbülésének… Volt szabad asztal, átültünk a fal közvetlen tövébe, itt már csak a konyhaszag lengett körül. Némi idő elteltével felvette a megrendelést az echte szocreál érát idéző pincérnő. A közvetlenül mellettünk nyíló konyhából halljuk ahogy megtanakodják, hogy „ezek ellenőrök-e vagy sem”, „nem úgy néz ki, de lehet”, „á, biztos nem, az nem ilyen”… Ekkor még csendesen röhögtünk magunkban, nem sokáig. Megkaptuk a terítéket. Az egyik villán jókora tésztás ragacs díszelgett, két kanál koszos. Reklamáltunk, szó nélkül kicserélték. Jobban járunk, ha akkor ott szó nélkül helyben felállunk… A párom kért egy száraz Martinit, ami roppant gyanúsan hasonlított némi felvizezett borra, valami nem volt rendben már ezzel sem. Elsőre két csészényi májgombóclevest kértünk, amiből egyedül az étel hőfoka volt megfelelő. A gombóckákat kanállal szétvagdosták, mint az óvodai kiscsoportban. Én csak néztem, a nejem csendesen szitkozódott. Volt benne máj is, kétségtelen. A lé a valamikori önkiszolgálókra emlékeztetett…

Nos, valami olyan érzésünk volt a levesünk bekanalazásakor, hogy ami épp megmaradt az elmúlt hétről az mind benne volt. A mirelit-grízgaluska-reszteltmájmaradék kombó (felismerhetőek voltak az átmenetek, néhol savanyú utóízzel) tökéletes lett volna, ha ez egy hetvenes évekbeli menza. Megettük, valahogy elfogyott. Néztünk egymásra a feleségemmel, mint két hal a szatyorban. A fenébe tudtuk pont ezt a helyet választani… Reméltük, a második fogás azért jobb lesz. Nem lett. Én pacalpörköltet kértem (nokedlivel), hozzá vegyes vágott savanyúságot, a feleségem csirkepörköltet szintén nokedlivel és káposztasalátát. Ez az utóbbi volt egyedül rendben, gyanítom konzerv lehetett. A többi étel egyszerűen csapnivaló. Az én savanyúságomat túlecetezték, érdekes kontrasztot adott az amúgy ízetlen pörköltszerűségem mellé. Nokedli járt a pacalhoz, elvben hozzávaló, ám ha elvettük volna, szinte nem maradt volna semmi. Egy fél merőkanálnyi fűszerezetlen pacalos lé úszkált egy kis adag vészhelyzeti nokedli mellett. De legalább meleg volt, a zsír nem fagyott ki. Szeretem a pacalt, ám amit itt kaptam, az egy igencsak halvány utánzata volt a pacalpörköltnek. Legyűrtem, legalább az ecet némi ízt adott a „csalamádéból”. Kérdem a nejem, jó? – Ehető… volt már rosszabb is… – Aha… A csirkepörkölt némi szétcafatolt csirke-felsőcombból állt, egyetlen jól felismerhető része sem volt, csak a pár csont. A nokedli egy külön tészta… Úgy tűnt, a hónapban megmaradt s lefagyasztott, különböző állagú és minőségű (ízű) nokedlimaradékokat belevágták forróvízbe, hogy „íme, a nokkedli!”. Volt abban mindenféle, szürke és kemény, taknyos és fehér. Sárgás is. A nejem azt mondta, ez a variancia legalább feldobta. Soha az életben nem kívánunk többet belépni...

Csak a részletesség kedvéért: A Google alapján tévedtünk be az étterembe, na meg mert itt volt szabad asztal ( szinte csak az volt ). Az első ami feltűnt az hogy rettenetes hideg volt. Hidegebb mint kint! Felötlött bennem, ha a fűtésen spórolnak, akkor még min? A rendelés felvételről a feleségem már leírta a tapasztaltakat. Egy értékelő szerint kimagasló kiszolgálásról annyit, hogy családi vállalkozást melegítőbe nyomják ( nem csodálom, amilyen hidegbe kell dolgozni ). A kért salátámért nyújtottam a kezem, de a hölgy letette a szomszéd üres asztalra. Profi! Szerintem a kimagasló kiszolgálásért nem árt néha mosolyogni is. Na itt az ismeretlen fogalom. A 3 éves gyermekem gyakorlatilag minden evő és ivó volt...... az itt kihozott almalevet nem bírta meginni. ( teljesen víz ízű volt és max 12% os ) Két féle levest kértünk, a feleségemnek kihozott gulyás levesnek titulált étel ehetetlen volt ( én is megkóstoltam, köszönő viszonyban sem volt a gulyással és még az íze is rossz volt ) Visszaküldtük a pincér úrral, semmi reakció. ( szerintem az a minimum, ha valaki szívvel lélekkel visz egy éttermet, hogy megkérdezi, hogy mi volt a baj a levessel. Nem érdekelte. A húsleves ehető volt de max átlagos minősítés szerintünk. A natúr és rántott csirkével nem volt gond az szerintem egész jól sikerült ( talán ez a fény pont a jó oldalán ). A rizs viszont már nem annyira jött össze, szétfőtt. A feleségem baconos csirkéje: a zacskós kocka bacon inkább forrósítva, pirítani nem sikerült. Desszertet már nem is kértünk azért inkább a Czinielbe megyek. A számla nem számít drágának, de ezért nem is lehetne többet kérni. Vendéglátói oldalról csoda hogy még üzemel ez a vendéglő. A kedvesség és mosolygás teljes hiánya. Lefelé konyuló szájak Frankensteini hangulat. A gyermekünkkel nem éreztük szívesen látottnak magunkat. Részemről mindig igyekszem objektíven értékelni a google-nek, és ami jó azt is megírom, de ez nem volt az. Csak azt érzem, hogy ez egy tévedés volt, amit nem...

Ez nem hihető, hogy Óbudán a kockás abroszos vendéglőkből mi lett! Régi Óbudaiként még sosem voltam itt, pedig azt hittem már minden éttermet ismerek. Bár ne tettem volna! Kosz, kosz, kosz mindenütt. Az udvaron az asztalon lecsöpögött étel, a szék koszos, és dülöngél. Fel voltak sorakoztatva párnák, a pincérnő egyet sem kinált fel, magamnak kellet a széket valamelyest elfogadhatóvá tenni. Régi motorosként nem is tudom hová tettem a fejem, hogy a tátongó üresség láttán mégis maradtunk. Először kijött a Fanta és a Cola, álmomban nem gondoltam, hogy kutyulék lesz. De ami a fő meglepetés volt az a pohár! kb 10 száj nyoma volt rajta! Amikor bevittem a néni majd megölt a szemével, de átöntötte egy kevésbé koszosba! Az étel ami vegetáriánus tál lett volna, a rántott gomba fuldokolt a többször kisütött olajtól, a rizs türhető volt. A majonéz galambszürke. A palacsinta túrós lett volna, de kifolyt valami lé és pár túrómorzsa várta végzetét természetesen a férjemnél landolva, akinek vasgyomra van Hála az égnek. Amikor bementem fizetni ott ültek a sötét söntésben, és megengedték hogy fizessek. A néni sajnos feloltotta a lámpát, hogy lássa a billentyüket, de azonnal megvilágitotta a több éves retket ami a gépre rakódott. A poharak leforditva, az aljukon a vizkő! A tükör felfreccsenve, kosz, kosz mindenűtt! Hát én már rég nem jártam ilyen gány helyen. És ezt senki nem ellenőrzi? Nincs forgalom tehát lenne idő rendben tartani. A szakács kb úgy főz mint én hajdan lánykoromban amikor tanultam főzni. Egyszóval soha többé Giegler, akkor sem, ha nagyon szeretném a helyi vállalkozásokat...